Egy elfeledett lány feljegyzései - 1. Fejezet

 

 Prológus

 - Nem! Hagyjon! Engedjen el! - sikoltotta, s közben szabadulni próbált. Hosszú sötét haja előrehullott,majd ismét hátra. Barna szemében félelem és kétségbeesés tükröződött –Anyu! Segítség! Tom!- aztán a férfi befogta a száját. Valami édeskés ízt érzett. Kloroform, gondolta és ezután már nem volt tudatánál. Abbahagyta a kapálózást és szépen elaludt.

- Apa!- kiáltotta, majd a távolodó ember után nyúlt –Apa ne hagyj itt! Ne menj el! Szükségem van rád!- a lány zokogásban tört ki és apja után szaladt. A férfi megfordult és lány szemébe nézett
- Már nagy vagy, nincs rám szükséged- mosolygott nyugtatóan –Anya és Tom szépen neveltek. Meg tudod magad védeni- vissza fordult és elment
- Nem! Ne hagyj itt!- valaki megragadta és olyan erővel szorította,hogy nem tudott elszabadulni –Anyu segíts! Tom!- a lány egyre jobban sírt. Csípett, karmolt, kapálózott, de semmi haszna. Az idegen a földre szorította és fölé hajolt, ám az arcát homály fedi –Engedjen el! Hagyjon! Nem akarom! Anyu! 
- Egyedül vagy kislány! Senki nem segít! Az enyém vagy!
- Nem akarom! Hagyjon! Nem!

 - Nem!- felült az ágyon és rémülten nézett körbe, de semmit sem látott. Korom sötét volt. Az emlékeiben kutatva villámként nyilallt bele a felismerés. Elraboltak! Megtapogatta az ágyat, amiben feküdt, reménykedve benne, hogy ez csak egy rossz álom, de a saját ágya helyett selyem huzatot érintettek az ujjai. Úgy döntött, körülnéz, mégsem mert leszállni a biztonságot nyújtó fekvőhelyről. Eddig csend volt, de most meghallotta valamit.
 - Felébredt már?- kérdezte a hang. Épp ugyanaz a mély, tekintélyt parancsoló férfi hang, melyet az álmában hallott.
 - Igen Uram, épp az előbb- felelte egy másik ember
 - Remek!- hallani lehet az ajtó nyílását. A villany felkapcsolt és a lány sápadt bőrén megcsillant a fény. Szervezete megtelt adrenalinnal. Pislogott néhányat a hirtelen jött fénytől, míg végül sikerült nyitva tartania a szemét –Jó reggelt Katharyna!- köszönt a férfi negédes mosollyal a száján. A harmincas évei elején, húszas évei végén járhat. Haja jó ápolt, fekete, szeme pedig barna, most mégis sötéten izzott, épp, mint fogja gondolatai. Mégis honnan tudja a nevem? – Örülök,hogy felébredtél- tett egy lépést a lány felé, aki erre felállt és készenlétbe helyezte magát. Ugrásra vagy futásra készen.
 - Ki maga és honnan tudja a nevem?- igyekezett minél magabiztosabbnak tűnni és ez talán sikerült is neki, bár úgy érezte magát, mint az űzött vad.
 - A nevem Jason Williams - a lány egész teste megfeszült. Jason Williams, a maffiavezér? –Az arcvonásaidból úgy veszem ki, hogy hallottál már rólam - vigyorgott – Reméltem, hogy így lesz.
 - Mit akar tőlem? - Katy hangja olyan magasra szökött, hogy még maga is meglepődött rajta – Magának nem kell pénz, igaz? Mit akar? Bármit kér, anyám megadja, csak engedjen el!
 - Sajnos azt nem tehetem. Ami nekem kell, azt csak te tudod megadni- széles vigyor terült el az arcán és Kathryn már tudta, miről van szó. Nem pénzről, még csak nem is államtitokról. Na nem mintha tudomása lenne bármi ilyesmiről, Tom, a nevelőapja sosem árul el ilyesmit. A férfinak Ő kell. Nem akart sírni, de szemébe mégis könnyek gyűltek.
 - Meg fog ölni?- kérdezte rekedten. Jason szeme körül összefutottak a nevetőráncok, száján pedig látszott, hogy megpróbált elrejteni egy mosolyt.
 - Amire nekem szükségem van, azt csak rajtad keresztül kaphatom meg. Az állam helyettes fő titkárnak a fogadott lánya vagy. Minden, ami az övé, kell nekem. Kellesz nekem - a lány szíve összeszorult - Ha jól viselkedsz és elég gyorsan tanulsz, velem jöhetsz a neked kialakított házba.
 - És ha nem? - kérdezte egyszerre hisztérikusan és dacosan
 - Nos - összefűzte az ujjait, majd folytatta - Abban az esetben egy sötét lyukban fogod leélni életed hátralévő részét, mert már az enyém vagy. A tulajdonom - Kathryn elborzadt. Mégis mi a francot képzel ez? Mi folyik itt?
 - Tom értem fog jönni! Rá fog jönni, hogy hol vagyok és hazavisz! Nem hagyja ezt! - köpte dühösen, mire a férfi elnevette magát
 - Tom pontosan tudja, hogy hol vagy, kedvesem - mondta nyugodtan - Pontosan tudja, de nem tehet ellene semmit. Lepaktált az ördöggel és veszített - keményen nézett Kat szemébe - Én vagyok az ördög és te vagy a fizetség! - akkor még nem tudta, hogy nem lesz más választása, nem ellenkezhet. Vagy beletörődik vagy meghal.

1. Fejezet

A nevem Katharyna Johns. 17 éves koromban elrabolt engem a hírhedt maffiózó, Jason Williams. Azóta öt év telt el. Nem tudom, hogy anyuék kerestek-e valaha. Már ez lett az életem. Nem ellenkeztem sokáig, hamar megtanultam, hogy csak úgy élhetem túl, ha szót fogadok. Heteket töltöttem abban a sötét szobában, ahol először felébredtem, mire rájöttem, hogy meg kell tennem mindent, amit csak kér tőlem. Eleinte nem akart sokat, mossak, főzzek, takarítsak és mindez nem is tűnt olyan nagy kérésnek cserébe a fényért. Akkor hálás voltam, amiért nem bántott, de nem kellett sokat várni, hogy kiderüljön, miért. Mielőtt Jason elrabolt, sokat aggódtam azon, mi lehet az oka annak, hogy nekem még nem jött meg. Az osztálytársaim mondták, hogy örüljek neki, annál később kell szenvednem. Nem tudhatták, mekkora igazuk van. Amint fogamzó képes lettem, már nem volt határ. Tiltakoztam, sikítottam, karmoltam, haraptam, de nem volt haszna. Az első alkalom után meg akartam szökni. Természetesen előtte is bennem volt, de úgy gondoltam, alaposan ki kell tervelnem, megismernem a házat, akkor azonban nem tervezgethettem tovább. Szinte azonnal elkaptak és heteket töltöttem a sötét szobában. Soha életemben nem féltem a sötétben, de tudod, ha nincs egy apró fényszikra sem és nem tudhatod, mi vár rád éppen, hamar elkezdesz rettegni. Velem is ez történt és már nem akartam mást, csak szót fogadni és nem megszökni.

18 voltam, mikor megszületett az első kislányom. Imádtam, amíg tartott, de szinte azonnal elvették tőlem. Azóta már a harmadik babával vagyok állapotos és tudom, ha lány lesz, vele is éppen ugyanaz fog történni,mint a testvéreivel. Elveszik tőlem és árvaházba kerül.

Ettől az apróságtól eltekintve nekem egész jó sorom van. Mindent megkapok, amit csak kérek, de ez nem elég. Én vagyok rosszul összerakva? Szeretnék emberekkel találkozni. Kevés, hogy Jason csicskásaival beszélek, kell a társaság, ahogy minden embernek. Mint régen. Mint a tévében. Beszélni akarok anyuékkal és jó lenne visszamenni hozzájuk. Az egész életem ebből fog állni? Felkelek, eleget teszek a vágyainak, reggelizek, ha szerencsém van, akkor elmegy, mert dolga akad, ilyenkor bekapcsolom a televíziót vagy a rádiót, esetleg beszélgetek az engem figyelő csatlóssal, ebédet főzök, eszek, hazajön, kielégítem, majd megint, ha olyan kedve van, végül lefekszem és másnap minden kezdődik előröl. Élni akarok! Kiskoromban mindig arról álmodoztam, hogy elvégzem a fősulit, beleszeretek egy csodálatos férfiba, hozzámegyek és szülök neki 2-3 kisbabát, akiket együtt felnevelünk. Hát ez sajnos nem sikerült. Az egyetlen ember, aki – hogy is mondjam – szeret, az Jason. Már el sem tudom képzelni, hogyan élnék odakint, szabadon. Talán már képtelen lennék rá. Talán már egy másik emberrel sem tudnék beszélni, ha lenne rá esély, akkor sem.

De már nem félek. Régen sírtam, védekeztem, mikor bántani akart, de ma már nem látom értelmét. Ha belemegyek a játékba, azzal nem ártok annyit magamnak. Így nem olyan pokol ez az egész.

Hagyd magad, könnyebben szabadulsz - mondogatta anyám kiskoromban, mikor folyton elmenekültem a fésülködés elől. Hát anyu, igazad lett. Tényleg előbb szabadulok.

 - Au! - a hasamhoz kaptam. korábban is voltak már fájásaim, de most elfolyt a magzatvíz is. Ne, ne, ne! Amíg bennem van, addig ő az enyém. Nem akarom, hogy elvegyék tőlem! Könnyekkel küszködök és csak reménykedem.

Szóltam az őrnek, aki hamar elintézte, hogy az orvos néhány percen belül ott teremjen és már jó kezekben voltam. Soha nem volt különösebben nehéz a szülés, mindig megvoltam egy órán belül. Most sem volt másként. Megszületett a harmadik kislányom és én majdnem elsírtam magam, mégsem tettem. Tudtam jól, mi következik, őt is elviszik. Ha fiút szültem volna, megtarthatnám, hiszen Jason tulajdonképpen azért tart itt, hogy örököst hozzak neki a világra, akinek majd átadhatja az üzletet, mielőtt kiöregszik belőle.

 A kezembe adták a kicsit és máris elszállt minden haragom. Olyan gyönyörű! És apró! Nagyon apró! Már el is kobozták, mint egy tárgyat. Bárcsak én nevelhetném őket! Miért kell elvenni?! De nem sírok. Már az előzőnél sem sírtam. Erősnek kell lennem, hogy túléljem. Előbb vagy utóbb, de visszaszerzem őket!

Két óra múlva Jason is megérkezett végre. Nem árulta el senki, de ahogy az arcára néztem, már tudtam, hogy ő is tudja. Megint csalódnia kellett bennem, ennek pedig meglesz a böjtje. Megindult felém és már tudtam, mi következik. Lehunytam a szemem és mély levegőt vettem.

 - Miért nem vagy képes egy fiút szülni?! - kérdezte. Megragadta a hajam tövét és erősen meghúzta –Ez a hála, amiért eltartalak?!- még hogy eltart? Ez nevetséges! Soha nem kértem rá,hogy raboljon el és tartson fogva! Egy őszes férfi figyelt az ajtóból, szemében felém megvetés tükröződött, Jason-re viszont büszkén nézett.

 - Kérlek! - nyögtem erőtlenül. Még nem hevertem ki a szülést.

 - Mit kérsz?! Mégis milyen jogon kérsz bármit, mikor te sem teljesíted azt, amit én kérek? Azt mondtam, szülj egy fiút és te mit tettél? Csupa lányt csináltál ide! Örülj neki, hogy az árvaházba kerülnek, nem a másvilágra! - ordította miközben egyre erősebben tépte a hajam. Kaptam egy pofont, majd még egyet. Az arcizmaim felordítottak, én azonban tűrtem. Nem volt más választásom. Máskor nem ennyire durva. Az első szülésnél az volt a büntetésem, hogy elvette a lányom. A másodiknál már látta, hogy ez kevés, ordított is velem. Ma még durvább volt, mint akkor. Ezeken az eseteken kívül egyébként egész kedves is tud lenni, csak ilyenkor ezt nagyon nehéz észben tartani.

- Próbálkozom Jason!- a szemébe néztem, de csak egy dühtől izzó szempár bámult vissza rám. Hirtelen ellágyult a tekintete.

- Miért kell mindig próbára tenned a tűrőképességem Kat?- kérdezte negédes hangon, majd megsimította az arcom és megcsókolt. Undorodom az érintésétől, a csókjától, de hagyom, mert nincs más választásom – Találkoztam ma valakivel - folytatta, mintha misem történet volna - Szeretném, ha te is megismernéd - hirtelen váltás, de ez mégis felvillanyozott. Az öt év során még soha nem hozott haza senkit, akit megismerhetnék. Az ajtóra pillantottam, de ott már nem állt senki – Áthívtam ma estére. Ugye főztél?- szemében ismét megpillantottam a harag egy apró szikráját, de mikor bólintottam, ez azonnal elszállt – Jó kislány! - rám vigyorgott. Ilyenkor azt várja, hogy én is viszonozzam, ezért valami mosolyszerű grimaszt erőltettem magamra.

Mikor Jason egyedül hagyott, megpróbáltam kimászni az ágyból. Alig bírtam megállni a lábamon. Szörnyen fájt a hasam és szédültem is, de össze kellett szednem magam, hiszen nemsokára találkozom valakivel. Lehet, hogy ez az ember rossz, de talán ő lesz az egyetlen barátom. Szükségem van valakire! Miközben elkészülődtem, azon gondolkodtam, hogy milyen lehet az új idegen. Férfi vagy nő? Hiszen Jason még ezt sem említette. Talán férfi. Akkor ha elég jóban leszünk, még meg is menthet, mint valami hős lovag a mesékből. Aztán együtt élünk majd és magamhoz vehetem a kicsiket is. Jason azt mondta, megtiltotta, hogy örökbe fogadják őket. Boldogan élhetünk, mint egy család. Pont úgy, ahogy kicsiként megálmodtam. De mi van, ha nő jön? Akkor ő lesz a legjobb barátnőm. A régit Bonnie-nak hívták. 17 évesen mindent megosztottunk egymással és minden buliban benne voltunk. Vajon mi lehet most vele? Biztosan sikerült elvégeznie az iskolát, talán már egyetemen van, lehet, hogy ő is szült már gyerekeket és boldogan él a férjével. Szerencsés, mert szabad.

Miután elkészültem, megálltam a tükör előtt. Fekete csipkés koktélruhát viseltem. Ez olyan,mintha egy zsákot húztak volna a testemre, aminek most semmi alakja sem volt. Nem vagyok sem kövér, sem sovány. Kell néhány hét, mire újra visszaszerzem az eredeti alakomat. A hátam közepéig érő hajam feltűztem egy elegáns kontyba úgy, hogy néhány tincs kilógjon és laza hatást kölcsönözzön. A szemem halvány füstösre csináltam. Ez szépen kiemeli barna szemszínem, ami most fakó volt. Így végignézve eléggé kicsíptem magam, de mentségemre szóljon, hogy Jason még soha nem hozott haza senkit. Hallottam, ahogy egy autó leparkol a ház előtt. Biztos voltam benne, hogy az ismeretlen nem a saját kocsijával jött, hanem Jason egyik csicskása hozta ide úgy, hogy az idegennek be volt kötve a szeme. Mindenki csak így jöhet „Jasonwill-be”. Mély levegőt vettem és lesétáltam a lépcsőn. A vendég már a nappaliban várt és amint meghallotta, hogy jövök, felnézett. Egy nő! Ráadásul nem is akármilyen! Ez a lány gyönyörű! Maximum a harmincas évei elején, de inkább a húszas évei végén járhatott, mint Jason Rövid, barna haja volt, amit nagyon hosszú időbe telhetett beállítani ilyen lenyaltra. Kék szeméből csak úgy sugárzott az életkedv. De jó neki! És persze a csodás alakjára tökéletesen rásimuló méregzöld koktélruha elengedhetetlen az összhatáshoz.

 - Szia, Kathryn! Az én nevem Ashley, de a barátaim csak Ash-nek szólítanak - a kezét nyújtotta,én pedig elfogadtam. Hát sajnos nem a szőke herceg fehér lovon – Örülök, hogy találkoztunk! Már nagyon sokat hallottam rólad! - lopva Jason-re pillantott.

 - Én is örülök, hogy találkoztunk, Ash! - őszintén rámosolyogtam, évek óta először. Talán nem a szőke herceg, de biztosra veszem, hogy nagyon jóban leszünk, hiszen nincs más választásunk.

 - Gyere beljebb Ash, foglalj helyet! - szólalt meg Jason, és velem nem is törődve a derekánál fogva beterelte Ashley-t a nappaliba - Kathryn majd hoz neked valamit. Mit innál szívesen? - hogy mi? Miért én szolgáljam ki? Hisz még menni is alig tudok! Mégis mit gondolt?

 - Egy teát elfogadnék - mosolyog rám kedvesen. Túlságosan megbabonázott a gondolat, hogy megismerhetek valakit, ezért megtettem, amit Jason kért. Lassan kivánszorogtam a konyhába és elkészítettem a teát, és ha már itt vagyok, csinálok magamnak is,de rájöttem,hogy elkövettem egy nagy hibát,ami még egy okkal több, hogy Jason haragudjon rám, mégpedig nem kérdeztem meg, hogy Ő mit iszik. Hiba, nagy hiba! Tálcára raktam a gőzölgő italokat, majd visszasétáltam. Szörnyű fájás nyilallt a hasamba. Eddig is éreztem, de most még rosszabb lett. Kínjaim közt elvonszoltam magam a nappaliig, de a tálcát már nem tudtam letenni az asztalra. A kezem képtelen volt megtartani és elejtettem. Az arcom eltorzult a fájdalomtól.

 - Kathryn, jól van? - pattant fel Ash azonnal, majd lassan leültet a helyére, pont Jason mellé, aki haragosan nézett rám. Mintha az én hibám lenne, hogy idő előtt felkeltem.

 - Igen - felelem nagy sokára suttogva – Csak egy kicsit le kell ülnöm, de rendben leszek - a szívem zakatolt. Vajon mit kapok ezért később? Lopva Jason-re néztem és küldtem felé egy „Sajnálom,hogy lejáratlak” pillantást, de még ha értette is, nem adta jelét enyhülésnek – Hozok neked másik teát. Jason, te mit kérsz? - jobbnak láttam összeszedni magam. Az apám jutott az eszembe, aki a rákkal küzdve is erős maradt a kedvünkért, ezzel pedig megtanított arra, hogy ami nem öl meg, az erősít. Az ő esetében sajnos ez nem vált be. 13 éves koromban hiába küzdött, a szervezete feladta a harcot.

 - Jaj dehogy! Mégsem kérem azt a teát. Nem is vagyok szomjas - tekintetében aggodalmat fedeztem fel, noha nem is ismer

 - Én viszont egy pohár gint elfogadok - rám nézett és láttam a szemében, hogy meg kell tennem, amit kér, ez a kompenzáció azért, hogy lejárattam. Ashley viszont elképedve bámult. Szerintem megfordult a fejében, hogy felképeli Jason-t. Ó, ha tudná, hogy nekem hányszor! Egyszer megpróbáltam megölni, de akkor olyat kaptam, hogy utána semmi ilyesmivel nem próbálkoztam többé. Egy teljes hónapig voltam bezárva egy kicsi, sötét és nyirkos helyre. Nem mertem újra megkísérelni. Mikor egy kicsit jobban éreztem magam, megpróbáltam felállni, de Ashley nem hagyta.

 - Majd én hozok. Merre van? - Jason szeme elkerekedett, az enyémmel együtt. Csak nekem a félelemtől, neki pedig a dühtől. De nem szabad félnem! Nem félek!
 - Nem kell, köszönöm. Már jobban vagyok !- megeresztettem egy mosolyt, majd felálltam. Odasétáltam az italpulthoz és töltöttem gint, aztán visszamentem és remegő kézzel átnyújtottam a poharat.

 - Köszönöm Kathryn! - rám mosolygott és az ölébe vont. Nedves lett a fekete nadrágja, amin egy kicsit meglepődött, de nem tett rá megjegyzést – Jobb lesz, ha most egy kicsit lepihensz! - mondta lágyan, majd arcon csókolt. Csak mi ketten tudhattuk, hogy ez valójában csak színjáték –Gyere, segítek! - felálltunk és elindultunk a háló felé, ő pedig végig támogatott engem, míg be nem értünk a szobába. Akkor a mosdóba küldött – Nagyon vérzel? - kérdezte egy kis idő múlva, ám hangjában egy cseppnyi érdeklődést sem fedeztem fel.

 - Csak annyira, amennyire máskor - feleltem nyugodtan

 - Akkor jó- kijöttem, ő pedig az ajtóban várt rám – Feküdj vissza, rossz ötlet volt, hogy lehívtalak - Szavai monoton hangzottak, mintha valamihez és nem pedig valakihez beszélne. Érzelemmentes. Odakísért az ágyhoz és lehúzta a ruhám cipzárját, majd magát a ruhát is – Ha tudnád, hogy mennyire kívánlak! - nyögte a kéjtől eltorzult arccal. Befeküdtem az ágyba – Majd jövök - megfordult és az ajtó felé vette az irányt

 - Várj! - kiáltottam utána
 - Igen? - felvont szemöldökkel nézett rám. Ez a tipikus „Mégis mit akarsz még?” nézés
 - Máskor is eljöhet? - kérdeztem félve – Elhozod Ashley-t máskor is? - lehunyta a szemét. Látszott rajta, hogy gondolkodik.
 - Igen. Eljöhet, ha úgy gondolom, megérdemled. De csak akkor! - bólintottam, de többre nem futotta. Már nem. Túl kimerült voltam. Ó Jason, ha tudnád, hogy ezzel milyen boldoggá tettél! Apró fény a sötétségben.

Néhány perc múlva elnyomott az álom. Az, aminek biztonságot kéne nyújtania, ehelyett azonban ott is csak a félelem és a rettegés várt.

Amikor felébredtem, már bőven sötét volt. Nem tudtam pontosan, hogy mennyit aludtam, de nagyjából 3-4 órát. Már sokkal jobban éreztem magam, bár a hasam még mindig szörnyen fájt. Nem lett volna szabad felkelnem, de ha nem teszem meg, akkor soha nem találkozom ezzel a lánnyal. Óvatosan keltem ki az ágyból – már úgyis mindegy alapon - és kimentem a szobából, majd lenéztem a nappaliba, de bár ne tettem volna! Ashley még mindig itt volt, de nem is akárhogy! Épp Jason alatt feküdt és kéjesen nyögött. Persze miért is gondoltam, hogy ez a férfi miattam hozta őt ide? Valamiért csalódott és dühös voltam egyszerre. Visszamentem a hálóba és közben a látottakon járt az agyam. Attól még, hogy a fogva tartómmal kefél, lehetünk nagyon jó barátnők, hiszen ez az egész nem azon múlik. Ráadásul nem veheti el tőlem azt, ami sosem volt az enyém. Én vagyok Jason-é és nem fordítva. Így talán szabadon enged. De az is lehet, hogy megöl, mert már nincs rám szüksége. A szívem zakatolt. Nem akarok meghalni! Meg kell adnom mindent ennek a férfinak, amit csak lehet, bármibe is kerül!

Nagyjából fél óra múlva Jason végre feljött hozzám az emeletre. Csillogott a szeme, láttam rajta, hogy kielégítették. Nem számít, nem veszíthetek! Most nem, mikor az életem múlhat rajta! Óvatosan felültem az ágyban, de ő ahelyett, hogy odajött volna hozzám, elment zuhanyozni. Erősen törtem a fejem, hogy most mégis mit tegyek, de csak egy dolog maradt, jobban ki kell elégítenem, mint Ashley. Még fél óra telt el, mire végre elhagyta a fürdőszobát. Még nedves hajjal, egy szál bokszerben feküdt be mellém az ágyba és benyomta a tévét. Mély levegőt vettem. Kezdjük! Hozzábújtam és a nyakába csókoltam. Ő megmerevedett. Azt hiszem, váratlanul érte, hiszen az öt év folyamán soha nem tettem ilyet, csak ha valamire nagyon szükségem volt. De most nem viszonozta, hanem kertelés nélkül megkérdezte:

 - Mit akarsz? Mi kell? - hangja bosszús és türelmetlen volt.
 - Nem kell semmi - feleltem halkan és a szemébe néztem. Láttam a meglepettségét.
 - Valóban? - elégedett mosoly ült ki az arcára
 - Valóban - ismétlem és én is rámosolyogtam. Ebbe a mosolyba beleadtam mindent, hogy hihető legyen, majd megcsókoltam, ő pedig viszonozza.

Még mindig nagyon fájt a hasam, véreztem és tudom, hogy nem tesz jót, ha most lefekszem vele, de nem kockáztathatom az életem! Egyszer kiszabadulok és többé nem kell ezekre az évekre gondolnom. De amíg itt vagyok, addig életben kell maradnom. Magam miatt és a lányaimért is. Fölé hajoltam és miközben csókoltam, végigsimítottam a mellkasát, majd az ajkammal is követtem ezt a vonalat. Jason felnyögött és felemelte a fejem.
 - Bármennyire is csábító, nem fekszem le veled. Nem akarom, hogy bajod legyen - mondta halk, fátyolos hangon
 - Nem lesz bajom!- suttogtam. Nem lesz bajom, a halálnál ez sokkal jobb.
 - Mit láttál odalent? - kérdezte, szeme elsötétül
 - Semmit! - vágtam rá riadtan

 - Kathryn! Nem szeretem, ha hazudsz nekem! Ashley csak a szeretőm. Te pedig hogy is mondjam…Az alávetettem vagy. Mitől félsz? - mosolyogni kezdett – Csak nem féltékeny vagy? - kérdezte elfojtott hangon. Megrökönyödtem. Hogy mi??

 - Nem - felelem egy kis idő múlva
 - Akkor a haláltól félsz. Igaz? - már nem mosolygott, szeme ismét sötétre változott – Még nem fogsz meghalni - nyugtatott tekintélyt parancsoló hangon – Kell egy fiú örökös, aki továbbviszi a vállalkozást. Ám ha nem szülsz néhány éven belül egy fiút…Akkor úgy veszem, hogy éveken keresztül megloptál. És én nem tűröm a lopást! - félek. Megint félek, de elnyomom. A félelem nem segít rajtam.

 - Mit ártottam neked?- suttogtam elhaló hangon. Elvigyorodott

 - Azon kívül,hogy meg akartál ölni?- kérdezte vészjóslóan nyugodtan

 - Az már nagyon rég volt. Négy és fél éve! Mégis mikor felejted végre el? - a sírás kezdett fojtogatni

 - Te talán elfelejtetted? Mert akkor szívesen emlékeztetlek! - a kezembe temettem az arcom. Hagyj már! Nem akarok emlékezni! Nem, nem és nem! – Tehát emlékszel. Akkor ne vesd a szememre, ha én is ezt teszem! - ordította

 - Nem akarok meghalni! - az eddig száraz tenyerem megtelt könnyekkel. Hosszú idő óta először sírtam – Kérlek! - elcsuklott a hangom
 - Nem fogsz meghalni. Még biztosan nem – hangja ismét nyugodt lett

 - Engedj elmenni, Jason! Kérlek, engedj el! - a szemébe néztem, de nem láttam benne könyörületet. Az arcomon végigfolytak a sós, meleg könnycseppek.

 - Tudod, hogy nem foglak. Azért, hogy beköpj a rendőröknek? - már nem volt haragos a hangja, inkább lágy

- Nem tennék ilyet! Tudod, hogy nem tenném meg! Csak el akarok menni! Látni akarom a lányaimat, a családom, emberekkel akarok beszélni és legfőképp szabad akarok lenni! - felháborodottnak hathattam, de az is voltam. Jason hallgatott.

 - Rendben - mondta nyugodtan
 - Hogy mi? - kérdem hitetlenkedve
 - Meglátogathatod a lányaidat és Ashley itt lesz, beszélgethetsz vele, de nem engedlek el. Szükségem van rád - jelentette ki. Hát ez is több a semminél. Végre láthatom a kicsiket! Hiszen ez szuper! –Jóban lesztek Ash-sel, ebben biztos vagyok. Ha jobban leszel, elkísérlek az árvaházba - tudom, hogy most meg kellene köszönnöm, de valahogy nem ment. Hálásnak kéne lennem? Még így is rab vagyok!
 - Köszönöm! - nyögtem ki tüzelő szemét látva

 - Most aludjunk, mert a végén még meggondolom magam a szexszel kapcsolatban és még a vér sem zavar. Nagyon csábító vagy - elmosolyodott és megpuszilta a fejem búbját, majd a kezével a mellkasára irányította a fejem. Szót fogadtam és csendben könnyeztem tovább ölelésében, így aludtam el.

Másnap reggel a nap sugaraira ébredtem. Nem tudtam, mennyi idő lehet, talán 7-8 óra. Elég rossz éjszakám volt. Mikor nem fájt a hasam őrülten, akkor rémálmok gyötörtek. Minden éjszaka ez megy. Jó lenne végre nyugodtan aludni. Jason még mellettem pihent, ezért óvatosan kiszálltam az ágyból és a fürdőszobába mentem. Megmostam az arcom és a fogam, aztán megfésülködtem és közben a kis ablakot figyeltem, ami a fürdőben van. Most ki tudnék férni rajta és senki sem figyel. Már próbálkoztam néhányszor, de mindig elkaptak, mert nem voltam elég körültekintő. Most is megtehetném, de mégsem teszem. Majd, ha jobban leszek és láttam a lányaimat. Utána megszökök és végre boldog leszek. Így lesz, tudom. Hangtalanul elhagytam a fürdőt, a szekrényhez mentem és elővettem valami ruhát. Még mindig nem voltam jól, de tudtam, hogy dolgom van. Levettem a selyem hálóruhát és már nyúltam volna a váltásért, de valaki - Ő - átölelte hátulról. Megfogta a tejtől duzzadt melleim és a nyakamba csókolt. Megborzongtam. Ez undorító, de már megszoktam. Hátrahajtottam a fejem. Tudtam, hogy nem fog bántani és ilyenkor egészen kedveltem is. Nem olyan rossz ember, mint amilyennek látszik. Elvette a kezét a mellemről és szorosan átölelt. Mélyen beszívta a hajam illatát. Így álltunk percekig. Most nem gyűlölöm. Tudom, hogy kéne, de ilyenkor nem tudom gyűlölni. Nem mindig annyira buta, mint tegnap, de a szex hiánya és a kislányok születése kihozza belőle azt, amit máskor elrejt. Sokszor annyit kedveskedik, úgy ér hozzám, úgy beszél, mintha számítanék.

 - Csináljak reggelit?- kérdezte, én pedig meglepődtem
 - Nekem? - felemeltem a fejem és szembefordultam vele
 - Igen. Most bűntudatom van, hogy lefeküdtem Ashley-vel - magyarázta egyszerűen. Sokszor nem értem őt, de biztosan meg van minderre az oka.
 - Az jó lenne - nem mosolyogtam rá. Még nem tudtam.
Míg ő készített nekem tojásrántottát, én az arcát fürkésztem. Most olyan gondtalannak tűnt. Olyan, mintha nem is egy maffiavezér lenne, hanem csak egy normális ember, akinek normális munkája van, normális barátai és normális családja. Harmincon már túl van,de letagadhatna jó pár évet. Épp úgy néz ki, mint öt éve, mikor elrabolt. Tökéletes teste van, szinte ránctalan bőre és még mindig szép, barna haja. Jól tartja magát. Lerakta elém a tányért és közben úgy mosolygott, mintha én lennék az élete. Enni kezdtem, miközben még mindig őt fürkésztem.
 - Mi az? - kérdezte két falat között mosolyogva
 - Olyan más vagy ma - feleltem, ő pedig bekapott még egy falatot. Miután lenyelte, ismét megszólalt
 - Ha jobban érzed magad, akkor reggeli után elmehetnénk az árvaházba. Igazából nincs messze - végre sikerül megejtenem egy mosolyt
 - Tényleg elviszel? - izgatott lettem és ez áradt az egész lényemből
 - Megígértem, Kathryn. Mindig megtartom az ígéretem, de ezt te is tudod.
 - Tudom - leütöttem a szemem és ettem tovább.
Miután befejeztük az evést, perceken belül indulásra kész voltam.
 - Valamit azért tisztázzunk - állított meg, mielőtt kiléptem volna az ajtón – Bízom benned, Kat. Nem szeretném, ha megpróbálnál elszökni. Ha mégis megteszed, el foglak kapni és többé nem látod a lányokat - szeme fenyegető volt, mégis láttam benne valami apró dolgot. Félelmet talán? – Nem akarlak elveszíteni és ezért bármit megteszek - zárta le kemény hangon.
 - Nem fogok elszökni, ígérem! - és így is gondoltam.

Kinyitotta az ajtót és előreengedett, én pedig átléptem a küszöböt, amit még ezelőtt soha. A szervezetem egyre több adrenalint termelt és a szívem majd kiugrott a helyéről örömében. Legszívesebben elfutottam volna, de nem tehettem. Lassan az előkészített kocsihoz sétáltunk, de mielőtt beültünk volna, Jason megragadta a karom és maga felé fordított.

 - Várj - mondta, majd elővett a zsebéből egy kendőt – Ezt szeretném felrakni - láttam a szemén, hogy semmi rosszat nem akar, ezért hagytam, hogy bekösse a szemem, aztán beültetett a kocsiba. Hallottam, ahogy ő is beszállt mellém és gyengéden átkarolt. Ki ez az ember? Mégis mit álmodott, ami ennyire megváltoztatta? Többször volt már velem kedves, de ilyen, mint most, még soha. Úgy viselkedett, mintha tényleg számítanék. Pedig nem vagyunk egyedül.

Nem tudtam, mennyi időt utaztunk így, de hamar megérkeztünk. Jason levette rólam a kendőt, én pedig kinéztem az ablakon és egy emeletes épületet pillantottam meg. „Chrleston-i gyermekotthon” Tehát Charleston-ban élek öt teljes éve. Jason kiszállt és átsietett a másik oldalra, hogy ajtót nyisson nekem. Kiléptem a fekete ,sötétített üvegű Mercédeszből. Megvártam, amíg Jason mellém lépett és azonnal elindultunk az árvaház irányába, de az ajtó előtt megtorpantam.

 - Nyugi. Itt vannak. Nem érintheted meg őket és ők nem fognak látni minket. Nem akarlak hamis reményekben ringatni. El kell felejtened őket - mi? Nem! Nem akarom őket elfelejteni? Mégis hogyan lennék rá képes? Hiszen az én gyerekeim, belőlem lettek! Jason megérezte a bennem növekvő feszültséget és gyengéden megölelt – Sajnálom - búgta lemondóan, mintha neki is fájna, pedig tudom, hogy nem. Ha így lenne, akkor miért nem jöhetnek vissza hozzám? Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, amit azonnal letöröltem.
Beléptünk az épületbe. Jason mondott valamit a portásnőnek, aki felvezetett minket a második emeletre. Nagy kísértést éreztem arra, hogy világgá kürtöljem, fogoly vagyok, mégis hallgattam. Jason birtoklóan átkarolt, talán megérezte. Csendben lépkedtünk a folyosón és egyszer csak megálltunk egy ajtó előtt. Szívem megtelt reménnyel. Talán ott vannak a gyerekek? Mégis megfoghatom őket? A portás kinyitotta az ajtót és beléptünk a szobába, ami teljesen üres volt. Nem volt ott más, csak egy hatalmas tükör.
 - Egy perc türelmet kérek! - mondta a nő mosolyogva, majd távozott és becsukta maga mögött az ajtót.
Néhány perc múlva lekapcsolódott a lámpa. Legszívesebben sikoltva rohantam volna ki innen. Páni félelem tört rám, úgy éreztem, Jason csapdába csalt. Zihálni kezdtem, ahogy rám törtek a sötét szobák emlékei, a torkomban dobogott a szívem. Jason hátulról átkarolt és magához húzott, mintha meg tudna védeni, de ettől csak rosszabb lett. Már épp szabadulni próbáltam volna, mikor megszólalt.
 - Semmi baj! - duruzsolta – Nyisd ki a szemed! - búgta tovább. Fel sem tűnt, hogy szorosan leszorítottam a szemhéjamat. Felnéztem és megpillantottam őket.
Mind a hárman ott voltak. A nagyobbak az ápolóval játszottak, a kicsi egy bölcsőben feküdt. Elhomályosult a látásom a könnyektől. Annyira szeretném őket megérinteni, a karomba vonni, játszani velük! Olyan gyönyörűek! Észre sem vettem és már zokogtam is. Jason még szorosabban ölelt. A vállamra hajtotta a fejét és azt suttogta, hogy nyugodjak meg. A kezembe temettem az arcom. Hogyan nyugodhatnék meg? Még jobban zokogtam. Próbáltam abbahagyni, hogy tovább nézhessem a lányokat, de nem ment. Jason magával szembe fordít és úgy ölelt át. A mellkasába sírtam tovább. Korábban erre nem volt példa..
 - Kérlek! - nyögtem elfúló hangon – Szükségem van rájuk !- levegőért kapkodtam
 - Nem - a hangja ugyanolyan nemtörődöm, hűvös volt, mint az épület előtt
 - Ne tedd ezt velem! Nem bírom tovább! - már annyira sírtam, hogy szinte nem kaptam levegőt
 - Szükségem van rád! - mondta, de engem ez nem hatott meg. A vállába kapaszkodtam és ő még szorosabban ölelt
 - Nem…Nem akarok tovább így élni! - alig tudtam szavakat formálni az ajkaimmal
 - Változtatok! - folytatta – Ígérem változtatok, hogy boldogabb legyél, de nem engedhetlek el! A lányokat minden harmadnap láthatod, de ennél többet nem tehetek ez ügyben - a zokogásom lassan csendes sírdogálássá csillapodott, majd pityergés lett belőle. Megfordultam, hogy ismét láthassam a gyönyörű kislányaimat.
 - Egyszer kiszabadulok és akkor elviszem őket. Soha többé nem látsz - éreztem, ahogy a teste megfeszült. Kitéptem magam az öleléséből, majd kimentem az ajtón. A megdöbbenéstől még nem jött utánam. Elkezdtem szaladni, amilyen gyorsan csak tudtam. Ő is észbe kapott és utánam eredt, de én nem akartam megszökni. Most nem. Kirohantam a bejáraton, be a ránk váró kocsiba, majd becsaptam az ajtót és felkötöttem magamra a kendőt. Hallottam, amikor beül mellém és éreztem a feszültséget. Tudom, hogy mindjárt szétveti az ideg.
 - Kérlek, többé ne csinálj ilyet! - éreztem a hangjában az elfojtott feszültséget, de azt is, mennyire próbált megértő lenni. Tudtam, hogy most ezért semmit nem kapok. Tényleg próbál változtatni? A tegnapiak után? Nem szóltam hozzá, de ő tovább beszélt – Nem tartom el azokat a lányokat, mert értelmetlen lenne - mi az, hogy értelmetlen lenne?! Egyre dühösebb lettem – Meg kell értened, Kat, hogy nem minden úgy van, mint a mesékben!
 - Valóban? - csattantam fel – Eddig fel sem tűnt! - leszedtem magamról a kendőt és ránéztem – Azt hiszed, egy nap alatt mindent jóvátehetsz? Hogy egy kis kedveskedés elfeledteti velem a sok rosszat, amit tettél? Fogoly vagyok! Egy rohadt szexrabszolga, akit kedved szerint használsz! Miért várod el tőlem, hogy szeressem ezt a helyzetet? Engedj el végre! El akarok menni erről a helyről, távol tőled! Meg fogok szökni és eltűnök az államokból! Messze tőled és a perverz hajlamaidtól! Soha többé nem fogsz látni, úgyhogy jól nézz meg, mert már nem sokáig leszek veled! - tomboltam, ő pedig haragosan figyelt, majd lehunyta a szemét és mikor ismét felnézett, már sebezhetőnek láttam. Fél, hogy elmegyek. Tényleg vagy csak megjátssza?
 - Igazad van - hangjába éreztem a megbánást. Előre fordult és nem szólt többet. Még azért sem, mert nem volt rajtam a kötés. Mégis mi a fene történt vele egy éjszaka alatt?

Mikor visszaértünk a birtokra, kipattantam a kocsiból és minden szó nélkül bementem az épületbe. Átmentem a nappalin, fel a lépcsőn egészen a hálóig, majd magamra zárom az ajtót. Valamiért tudtam, hogy nem fog betörni ide. Most olyan könnyedén elszökhetnék! Annyira egyszerű lenne kimászni az ablakon és befutni az erdőbe! De jól tudom, hogy a fák sűrűjében előbb eltévednék, minthogy kiutat találjak. Az ajtóban ültem és hallottam, ahogy telefonál. Nem tudom, kivel beszélhetett, de a hangja nem dühös volt, hanem szomorú. Mi? Jason meg a szomorúság? Mi változott? Álmában megjelent az ördög és megfenyegette, hogy a pokolra fog jutni vagy mi? Percekbe telt, mire letette a telefont. Nem hallottam, hogy ezután mit csinált. 

Még jóideig így, a gondolataimba merülve ültem az ajtóban, aztán hallottam, hogy egy kocsi leparkol a ház előtt. Nem érdekelt, ki az, mert nem számított. Nekem legalábbis nem. Hallottam, ahogy Jason beszél valakivel, de az illető hangját már nem. Még néhány percig csak füleltem, de nem sokat tudtam kivenni fogva tartóm szavaiból.
 - Kérlek…Tudod…Nagyon…Nem szeretném…- ennyi. Nincs más, ez pedig értelmetlennek bizonyult számomra. Hamarosan valaki kopogott az ajtómon.
 - Én vagyok az, Kathryn, beengedsz? - kérdezte lágyan egy női hang. Meglepődtem. Mi a fenét keres itt? Egyszerűen nem értettem. Felálltam és elfordítottam a zárban a kulcsot. A kilincs lassan lenyomódott, ő pedig belépett rajta – Hogy vagy? - na nem mintha nem látszana rajtam,hogy pocsékul!
 - Élek - feleltem bosszúsan – Miért jöttél? - a hangszínem számonkérő és vádló volt egyszerre, pedig tegnap még barátként gondoltam rá.
 - Jason azt mondta, nagyon kiborultál és gondoltam jó lenne valakivel beszélgetni. Ha gondolod, velem beszélhetsz - olyan idegesítően mosolygott! Már nem láttam azt a kedvességet, ami este annyira felvillanyozott. Éreztem, hogy nem bízhatok benne, de nem érdekelt, ha mindez Jason fülébe jut – Haragszol rám a tegnapi miatt? - annyira fel tudnám képelni! Olyan álszent!
 - Nem. Nem érdekel, hogy keféltetek Jason-nel. Nem izgat, hogy kivel dug. Amíg nem én vagyok az, addig mindegy - Ash szeme elkerekedett – Csak azon aggódtam, hogy lecserél, de már tudom, hogy nem. És ha így lenne, akkor sem érdekelne. Ennél bármi jobb! - hazudtam. A halál nem jobb ennél, de ezt senkinek nem kell tudnia
 - Tehát akkor nem haragszol - fújta ki a levegőt. Nyugodtabbnak látszott – Sajnálom, hogy így összekavartam a dolgokat. Nem kellett volna. Jason elmondta, hogy nemrég szültél. Jobban vagy?
 - Nemrég? Tegnap szültem és három órával utána már neked szolgáltam fel a teát! - haragom nem hogy csillapodni nem akar, de egyre csak nőtt bennem – Elvette tőlem a kisbabám, ahogy előtte a másik kettőt is! Mégis hogy képzeli, hogy ezek után minden jobb lesz? Tudod miket tett velem? Tudod, hogy elrabolt és már öt éve fogva tart? - kérdeztem felháborodva. Nem is tudom, mit vártam, talán hogy ezek hallatán majd rendőrt hív, de nem tette – Neked mégis mennyit mondott el mindebből? Öt éve te vagy az első ember, akivel beszélek, Jason kutyáin kívül! Segíts kijutnom innen Ash! - hangvételem átváltott könyörgőre – Ki kell jutnom innen! - szememet megint ellepték a könnyek
 - Tudod, hogy nem segíthetek! - súgja halkan, mintha attól tartana, hogy valaki meghallja.

 - A fenébe is, ki kell jutnom! - ordítom. Bementem a fürdőszobába és magamra zártam az ajtót. 

Tudtam, hogy nem juthatok messzire, de meg kellett próbálnom. Felálltam a vécére, kinyitottam a fürdőszobaablakot és kinéztem. Nem láttam senkit. Leszálltam és megengedtem a zuhanyt, aztán kerestem valamit, amit a vécé tetejére rakhatok, hogy ki tudjak mászni. Találtam egy kis műanyag dobozt, ráraktam és ráálltam. Nem túl biztonságos, de kit érdekel? Kinéztem, de még mindig semmi. Hallgatóztam, de a folyó víztől nem hallottam semmit. Nagy levegőt vettem és elrugaszkodtam. Sikerült az ablakpárkányra ráfeküdnöm, de hallottam, ahogy a doboz hangos koppanással a földre esik. A fenébe! Sietnem kell. Magasan voltam, tériszonyom lett, de nem érdekelt. Összpontosítottam és megfordultam, mint régen a tornarúdon. Megy ez! Óvatosan kimásztam a párkányra, aztán ismét megfordultam, hogy lássam a földet. Egy ugrás egy szinttel lejjebbre, majd még egy, és már lent is voltam. Áldottam a tervezőt, aki lépcső szerkezetet alakított ki. Nem mondom, hogy nem fájt, de nem érdekelt. Futni kezdtem, mint egy őrült a fák közé. Hallottam, ahogy valaki elkiáltotta magát és utánam rohant. Gyorsítottam. Közben sebesen kerülgettem a növényeket. Hátranéztem és már nem láttam a házat, de nem lassítottam. Nagyon fájt a hasam és még mindig gyenge voltam a szüléstől, de nem álltam meg. Bírnom kellett, mert talán ez az utolsó esélyem, hogy elszabaduljak innen. Futottam, ahogy csak bírtam. Nem hallottam semmit a fülemben lüktető vértől. Egy kis patakhoz értem. Kizártnak tartottam, hogy át tudom ugrani, ezért átgázoltam rajta és rohantam tovább. De bárcsak a szervezetem is annyira bírta volna, mint az agyam! Remegni kezdtek a lábaim és összecsuklottam. Csak most éreztem igazán, mennyire rosszul voltam. Annyira fájt a hasam, hogy könny szökött a szemembe. Nem bírom! De bírnom kell! Feltápászkodtam és próbáltam tovább futni, de nem telt tőlem gyors sprintre. A fájdalom elvette minden erőmet. Valaki elkapott hátulról, épp, mint 17 évesen.
 - Nem! - sikítottam – Engedj el! Nem megyek vissza! Nem! - a tehetetlenségtől zokogásban törtem ki, mert tudtam, hogy mindenképp visszakerülök – Nem! - ordítottam elfúló hangon – Kérlek ne vigyél vissza! - kapálóztam, de semmi haszna. Már nem maradt bennem erő. Képtelen voltam abbahagyni a sírást. Befejeztem az értelmetlen próbálkozást arra, hogy kiszabaduljak, nem volt hozzá energiám. Úgy éreztem, ha most letenne ez a valaki, még menni sem tudnék, nemhogy futni. A férfi, aki megfogott, most mintha meghallotta volna a gondolatom, letett a földre. Az erdő közepén voltunk. Homályosan láttam a kis patakot. Jason csatlósa az egyik karját a térdem alá, a másikat a tarkómhoz és a vállamhoz rakta, így emelt fel ismét, aztán minden elsötétült. Végre nem érzem tovább a fájdalmat.

Mikor ismét magamhoz tértem, a puha kanapén feküdtem. Valaki ott volt mellettem, ebben biztos voltam. A csuklómat fogta és mintha a pulzusomat mérte volna. Már kevésbé fájt a hasam, mint korábban. Kinyitottam a szemem és a dokit pillantottam meg. Kedvesen rám mosolygott. Mintha érdekelném…Felállt és megfordult.

 - Már jobban van, de pihennie kell ahhoz, hogy rendbe jöjjön. Adtam neki egy adag erős fájdalomcsillapítót. Jobb lesz, ha nem zaklatják fel a közeljövőben, Mr Williams. Még szerencse, hogy nem történt nagyobb baj! - az orvos abbahagyta a beszédet. Nagy nehezen elfordítottam a fejem és megpillantottam valakit. Bár homályos volt, mégis tudtam, hogy Jason az. A látásom lassan kitisztult. Engem nézett. Tekintete sokkal inkább aggódó volt, mint ideges.
 - Vigyázok rá! - felelte, majd elköszöntek egymástól. Érződött a hangján, hogy nagy önuralommal tartotta csak kordában az indulatait. A doki távozott, ő pedig mellém lépett. Próbáltam megszólalni és könyörögni, hogy ne zárjon be, de egy hang sem jött ki a torkomon, csak a számat sikerült kinyitnom. Egy forró könnycsepp csordult végig az arcomon, egészen a fülemig. Jason nem szólt és ez aggasztóbb volt, mintha lehordott volna, mert így nem tudhattam, mi következik, esélyem sem volt felkészülni rá –Nagyon megijesztettél - mondta végül. A hangja kimért volt – Azt mondta a doki, ha nem kap el Frank és tovább futsz, akkor biztosan meghalsz. Így túlélted.
 - De milyen áron? - alig lehetett hallani a hangom, olyan erőtlennek hatott. Arca elkomorult.
 - Próbálok úgy viselkedni veled, ahogy kell, de te nagyon megnehezíted a dolgom Katharyna! - lehunyta a szemét és az orrnyergét kezdte dörzsölni – Nézd, egyezzünk meg! Én mindent megadok neked, ami hiányzik, csak két dolgot nem. Mégpedig nem lakhatnak itt a lányok és te nem leszel szabad. Akármikor elmehetsz az árvaházba, sőt bárhová elmehetsz, természetesen kísérettel. Cserébe csak annyit kérek, hogy ne próbálj meg megszökni vagy összeesküdni ellenem és persze azt, hogy továbbra is elégíts ki engem. A bizalmamba fogadlak és szeretném elhinni, hogy valóban bízhatok is benned. Mindent megkapsz, Kat, csak annyi a dolgod, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget! Megértetted? - ez egy egész korrekt egyezség - Most már ez az otthonod.

 - És mi van, ha megszegem? - kérdeztem bátran

 - Ez egyszerű. Ugrik a megállapodás, visszatér minden a régibe és egy hónapig a sötét szoba lesz az otthonod.
 - És ha te nem tartod be az ígéreted?
 - Akkor megszökhetsz és én nem foglak megkeresni - felcsillan a szemem. Igen! Már csak el kell érnem, hogy ne tartsa be az egyezséget! A tudatalattim most őrülten táncolt –Nos?
 - Rendben. Megegyeztünk - mondtam boldogan. Ő is elmosolyodott.
 - Most szeretném, ha picit pihennél, oké? - puszit nyomott a homlokomra – Beviszlek - a karjába vett és könnyedén megmászta velem a lépcsőfokokat, majd az ágyba helyezett – Kint leszek, ha bármire szükséged lenne! - még egyszer végignézett rajtam, aztán megfordult és az ajtó felé indult.
 - Miért? - visszanézett és láttam, hogy ráncolja a homlokát
 - Mit miért?
 - Miért változtál meg egyik napról a másikra? Mi történt? - hú de bátor vagyok! Elmosolyodott és megindult az ágy felé, majd leült a lábamhoz
 - Már nagyon rég láttalak sírni, de így még soha. Féltem, hogy teljesen összeroppansz. Azt hiszem, megnyitottad a könnyzsilipet, mert azóta csak így látlak sírni. Nem szeretném, ha bajod esne és igyekszem ezt betartani, bár egyelőre még nem tudom, miért. Lehet, hogy a szexrabszolgám vagy, de annál sokkal többet jelentesz nekem. Nem mondom, hogy az elejétől fogva, de egy jó ideje. És épp ezért nem engedlek el - mosolyogva felállt és ismét megindult. Tegnap nem így tűnt, de ezt a megjegyzést inkább magamban tartottam.
 - Köszönöm - motyogtam helyette szívből, végül elhagyta a szobát.